A tiszaeszlári Solymosi Eszter

1882-ben egy meleg nyári napon fiatal szolgálólány tetemére bukkantak a Tisza partján. A holttesten Solymosi Eszter ruhái voltak. Az orvosok szerint a lány úgy 14 éves lehetett. A nyaka sértetlen volt. Esztert akkor látták utoljára, amikor a gazdasszonya fekete festékért küldte a boltba. Az eset egy szombati napon történt, pészach előtt. A tiszaeszlári zsidók a zsinagógában gyülekeztek.

Miután egy darabig mindenki hiába kereste a lányt, a faluban szárnya kapott a hír, hogy biztosan a zsidók ölték meg, a nyakát elmetszették, és a vérét az ünnepi pászkához keverték. A két évig tartó vádeljárás során tizenöt embert tartóztattak le, és a hangos per annak ellenére megtette hatását, hogy a törvényi szervek nem találtak egyértelmű bizonyítékot. Még a templomszolga fia is a saját apja ellen vallott. A vádlottakat a per végén felmentették, a tiszaeszlári ügy pedig az értelmetlen, ám mindennapos gyűlölethadjáratok szimbólumává vált. Az előadás alapjául Krúdy Gyula regénye szolgált, amely a vérvád történetét dolgozta fel.

"Ködös, esős alkonyat. Az esőztető berendezés folyamatosan áztatja a klausztrofóbikusan szűk falu mindig sáros talaját, melyet Ágh Márton varázsolt a Cumberlandische Bühne színpadára. A legapróbb részletekig élethű díszlet: az alacsony parasztház ablakában macska ül, a disznóól tetején kakas kukorékol. (…) A sápadt holdfényben fekete nőalakok suhannak, imájukba merült szakállas zsidók fekete kalapban és összekötött lábakkal tipegnek körbe-körbe. Ebben a környezetben kísért Eszter démonikus szelleme, aki csak egyetlen ember számára látható: Moritz a lázadó zsidó, aki elárulta vallását és saját apját. Mundruczó elénekelteti a két fiatallal a Happy together című dalt és mi mindezt kiteregetett lepedőkön látjuk, ahová a ház belső történéseit vetítik ki. (…) Ez ugyanis nem a klasszikus színházjátszás helye. A rendező még a dialógusokat is ellehetetleníti azzal, hogy mikor két ember között párbeszéd zajlana, mások suttognak, motyognak színpadon. Csak a végszavak jutnak el hozzánk, melyek azonban ezáltal sokkal súlyosabbá válnak." (Evelyn Beyer - neuepresse.de)

"Eszter Solymosi szelleme az előadás során végig kísért. Ő az egyetlen aki fehér ruhát visel, talán azért, mert ebben a történetben csak a halál ártatlan." (Lorenz Varga - langeleine.de)

"Krúdy Gyula kortörténeti dokumentumregényének adaptációjában Mundruczó Kornél előadása a mechanizmust vizsgálja – azt a folyamatot, ahogy a hiedelemből szinte valóság lesz. Szadizmus, összetűzés, agresszió, önostorozás lidérces, filmszerű képek sorozataként hangulatvilágításban." (Vida Virág - kultura.hu)

"Kint és bent, színház és film: Mundruczó szokásos dichotómiája, amelynek kivitelezése ugyancsak szokásosan perfekt. Akárcsak a színészek, akik hibátlanul mozognak mindkét kifejezési formában és mindkét térben, és alázatosan hozzák a figurát - olyikat a maga monoton zártságában; összekötött kézzel-lábbal tipegő zsidók, de amikor a pészahot ünneplik, az éjszakát, ami valamiért más, mint a többi, akkor mégsem a félelem, hanem a hit bizonyossága és biztonsága sugárzik belőlük. Solymosi Eszter pedig - tényleg mint egy kísértet - nemcsak horizontálisan, hanem vertikálisan is bejátssza a teret: otthon van a padlásablakban, ahonnan szappanbuborékot ereget, vagy a tetőn, ahonnan érdeklődve figyeli az alant folyó eseményeket. Néha belép a történetbe - élve vagy halva -, néha kilép belőle, vagy átlép a "másik táborba", ha a zsidó nőről lehámozva a ruhát, maga ölti föl azt." (Csáki Judit - Magyar Narancs)

"Egy olyan előadásnak, mely a reális elemeket szimbolikus elemekkel vegyíti és szürreális képekbe csúsztatja, persze eleve megvan a maga speciális hangulata, de Mundruczó Kornél – elsősorban a fenséges szépségű (hol a díszlet életszerűségét erősítő, hol a teret szürreális tartományba emelő, és még a vakító fényt s a teljes sötétet is látványelemmé tevő) világítással, de a zenei és akusztikus elemek gazdaságos alkalmazásával, a színészi játék változatos tónusaival is – olyan atmoszférát teremt, melyet színházban ritkán érezni. A szándékos távolságtartás, a néző direkt megszólításának tudatos kerülése (sőt, a feltételezhető befogadói elvárások gyakori cserbenhagyása), a kimért tempó ellenére is magába szippant az előadás. A sötét, a pislákoló égitest, az alábbhagyni nem akaró égi áldás szinte a pórusainkban érezhető. Ahogy kiléptem a vendégjátéknak helyet adó Trafó kapuján, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy idekint nem esik az eső." (Urbán Balázs - Ellenfény)

"De összességében is hallatlan egységet mutat az előadás, az az előadás, amely egy pimasz monológgal ér véget, amelyben tudomást szerezhetünk a tiszaeszlári vérvád-per zsidókat felmentő ítéletéről. Bizonyosságot azonban ez továbbra sem ad: ez nem az Igaz történetek című amerikai sorozat egyik megható tévéfilmje. (Ha már film: akkor az egész előadás egy film, hommage à Szegénylegények és Sátántangó). Ad viszont egy új nézőpontot: itt ez a Világegyetem, és mennyire, de mennyire jó, hogy itt, a Földön kialakult az értelmes élet. Hogy micsoda?" (7ora7.hu - Ugrai István)