Eljegyzés Santo Domingón avagy My Sweet Haiti

Port-au-Prince, Haiti, 1802. A faji háború véres napjai nem sokkal a francia forradalom után. A gazdag, karib-tengeri gyarmaton, Santo Domingón a feketék fellázadtak a fehérek ellen, a szolgák fegyvert ragadtak kínzóikkal szemben.

A francia hadsereg kötelékében kivezényelt svájci származású Gustav von Ried menekülőben van. Segítséget keresve – balszerencséjére – éppen abba a házba kopogtat be, amely számára a legnagyobb veszélyt rejti. A gazda, a félelmetes néger, Congo Hoango nincs otthon, az idegennek Hoango felesége, a mulatt Babekan és lánya, Toni nyit ajtót. A rábízott küldetést meggyőződéssel és engedelmesen teljesítő két nő tudja, hogyan kell bánnia a tanácstalan férfival, ha ott akarja tartani, amíg a ház ura hazaér. Toni gyönyörű lány, a bőre szokatlanul világos. Gustav hamar elvész a tekintetében, és ezzel párhuzamosan a kultúrák közti átláthatatlan játékban, amelynek – ebben a kiélezett helyzetben – a látszat fenntartása, a megtévesztés és az árulás már-már alapszabálya. A két fiatal szerelmének egy félreértés és két golyó vet véget, s történetükből nem marad más, mint egy emlékmű a távoli Európában.

Az Eljegyzés Santo Domingón című elbeszélést Heinrich von Kleist 1804-ben, fogsága alatt írta a svájci Fort de Joux erődben, ugyanazon a helyen, ahol nem sokkal azelőtt a Bonaparte által odavitetett haiti forradalmi vezér, Toussaint Louverture halt meg.

Mundruczó Kornél Kleist novellájának szereplőit kelti életre. Átírja, továbbgondolja a történetüket egészen 2011-ig, amikor is a katasztrófa sújtotta Haiti újfent a figyelem középpontjába kerül. A világ egyik legszegényebb vidékében sokan csupán az új piaci lehetőségeket látják, hiszen üzletet mindenhol lehet csinálni. Kleist figurái személyes emlékképekként elevenednek meg a színpadon – ősök ők, akik fogva tartják az embert. Úgy találkozunk szembe velük, mint mikor a bolhapiacon rálelünk az ismerősnek tűnő tükrös szekrényre, amelynek üvegében először homályosan, majd egyre élesebben rajzolódnak ki a karikatúraszerűen eltorzult arcok, a félreértelmezett európaiság, a felvilágosodás korának számtalanszor elregélt szörnyűségei…

"Heinrich von Kleist az 1800-as évek gyarmati forradalma idején játszódó, fajgyűlöletről és szerelemről szóló elbeszélésével a mai katasztrófa sújtotta Haitit állítja párhuzamba Mundruczó." (Evelyn Beyer - Neue Presse)

"Tücsökciripelés, egzotikus állatok üvöltése és fülledt levegő egy fából ácsolt, gyarmati villa lepusztult teraszán. Ennél tökéletesebb illúziót Tennesse Williams sem álmodhatott volna. Mindez a Cumberländische Bühne színpadán fogadja a nézőket. Még a sminkasztalok is beépülnek a trópusi dzsungelbe, és ha Aljoscha Stadlemann nem a szemünk láttára változna át a fekete rabszolgák félelmetes leszármazottjává, könnyen megfeledkeznénk arról, hogy valójában egy németországi színház nézőterén ülünk." (Alexander Kohlmann - nachtkritik.de)

"Az Ágh Márton tervezte liántakaró alatt megbúvó ódon, koloniál ház előtt játszó színészeknek koránt sincs egyszerű dolguk, hiszen arról kell meggyőzniük minket, hogy napjaink Haitije alig különbözik a Kleist ábrázolta véres rabszolgafelkelések helyszínétől. A hurrikánt és a földrengést követően az itt élők a fejlett országokból érkező segélycsomagokra szorulnak. Ám ahelyett, hogy az önsegélyezést részesítenék előnyben, két kézzel kapnak a távolról oda szállított, génmanipulált, a termőföldet szennyező, függőséget, végül pedig halált okozó vetőmagon." (Nicole Korzonnek - Frankfurter Allgemeine Zeitung)

"Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória Sweet Haiti című darabja támadást indít az amerikai Monsato mezőgazdasági nagyvállalat ellen, egyben felráz minket a politikai kómából." (Till Briegleb - Süddeutsche Zeitung)